Talán egy hete vagyok szabadságon, de már most érzem, hogy valami nem stimmel. Túl sokat gondolok arra, hogy mi volt már, mi minden történt és nem tudok odafigyelni arra, hogy mi van most. Már siratom azt, ami el sem múlt még.
Emlékszem, amikor gyerek voltam, júniusban még nagyon boldog voltam, a szeptember olyan beláthatatlan messzinek tűnt. Aztán a július volt az első figyelmeztetés, és akkor, amikor eljött az augusztus, nos, akkor már ott volt bennem a vészcsengő. Már nem sok van hátra… augusztus 20-ika pedig hiába volt nemzeti ünnep, gyerekként azt megélni, hogy már csak hány nap van a szünetből szeptember 1-ig, nos az pont fordítottja volt annak, amikor azt kezdtük felírni június elején a táblára, hogy !, !!, !!!, Ó!!!, IÓ!!!, CIÓ!!!, ÁCIÓ!!!, KÁCIÓ!!!, AKÁCIÓ!!!, VAKÁCIÓ!!!
Azt veszem észre magamon, hogy sietek, várok egy-egy találkozást, egy-egy mozzanatot a szabadságom során, ugyanakkor amikor ott vagyok, nem tudom megélni azt, egyszerűen rohannék tovább… mintha kapkodva ennék, nem érzem és nem is élvezem az ízeket.
Nem értem magam… olyan mintha a várakozás, izgatottság, vágy, kis csalódás és kapkodás, utána meg az elvesztett pillanat miatti bűntudat örök körtáncát járnám. Olyan könnyű azt mondani, hogy légy a jelenben… megvalósítani ugyanakkor marha nehéz.
Azt látom, hogy a mai embernek rendkívüli kihívást jelent a pillanatban levés megértése és megélése, valahogy e felgyorsult világ ezt is el akarja venni. A folyamatos vágy az impulzusokra és a rengeteg inger beérkezése sem segít ezen.
Közben a test az test, olyan sokat evolúciós mércével nem változott, azaz vágyna és szüksége van a pihenésre, a megnyugvásra. Ugyanakkor mintha elfelejtettem volna kikapcsolni magam, olyan mintha azt gondolnám, hogy a folyamatosan megfeszített tempó a normalitás. És közben ez nem igaz, ez egy tévedés. Szükségem van, lenne az elernyedt pihenésre.
Sose gondoltam volna, hogy a nyaralás is lehet megfeszített koncentráció… és ekkor jut ezembe: olyan jó lenne újra gyerek lenni, olyan jó volna ismét egy kis udvaron új világokat teremteni, olyan jó volna csak önmagában a pillanatot magát megragadni, olyan jó volna ha újra gyerekként tudnám a világot látni és szemlélni.