Nincsenek mostanság jó napjaim és hajlamos vagyok minden kis apróságon felrobbanni. Igazából belül nem feltétlen vagyok a legjobban, vannak dolgok az életemben, amelyeket igazságtalannak tartok.
Az is igaz sajnos, hogy szeretek megmerülni a saját sajnálatom mocsarában, valahogy legbelül azt érzem, hogy ameddig meg tudok hemperegni az áldozat szerepében, addig sem kell foglalkoznom azzal, hogy miként is tovább.
Na ilyen kis hempergés közben jött velem szembe a hír, hogy vélhetően 2026. novemberében éri el az 1977 óta úton lévő Voyager-1 űrszonda az egy fénynapnyi távolságot, azaz akkora távolságot a Földtől, amennyit a fény tesz meg 300 000 km/s sebességgel 24 óra alatt.
1977-ben Magyarországon Kádár János volt az úr, dúlt javában a hidegháború, szüleim még nagyon fiatalok voltak… Azon gondolkodom, hogy 1977 óta mennyit változott a világ, ugyanakkor annak az űrszondának a szempontjából ez mennyire jelentéktelen. Az a világ, ahonnan az az űrszonda elindult – kozmikus mértékkel jelentéktelen időtáv alatt – már nem létezik, teljesen átalakult.
Ha valaki lenne azon az űrszondán, akkor azon az emberen az 1977-ben divatos dolgok lennének (ma tipikus retró), arról már nem is beszélve, hogy egy mai okostelefonban vélhetően több technológia van, mint az egész kütyün, amely most már a csillagközi térben halad.
És akkor itt vagyok én. Aki az adott pillanaton kesereg, akinek az egész élete eltörpül az univerzum végtelen tengerében. De ugyanakkor az univerzum velem kerek és egész. Bármennyire is kicsi vagyok, de az egészhez én is hozzá tartozom. Nem az a lényeg tehát, hogy mekkora is vagy, sokkal inkább az, hogy mennyire is vagy jelen, mennyire vagy ott a pillanatban.
Én már ott szeretnék lenni, talán ez jó lehet első lépésnek.