Ültem a tengerparton és néztem a hullámokat. A fürdőzők rettenetesen élvezték azt, ahogy a hullámok megemelik őket, majd tovább suhannak. Teszem hozzá, azt már kevésbé szerették, szerettük, ha a hullám pont felettünk tornyosult és szembesültük azzal az irtózatos erővel, amellyel lecsapott ránk.
Néztem a hullámokat és közben azon gondolkodtam, hogy vélhetően pontosan arról a partról is, ahol én most épp ülök, egyszer emberek indultak el, hajókkal. Életüket kockáztatták és mégis neki indultak, mert hajtotta őket a kíváncsiság, az új és az ismeretlen. Annak a vágya, hogy megtalálják a környező civilizációkat, hogy értéket, tudást és tapasztalatot szerezzenek.
Ahogy néztem a hullámokat, egyszerre járt át az időtlenség nyugalma és a felfedezés vágya. Szinte éreztem minden porcikában, hogy mi mindent érezhettek azok a bátor emberek, akik felszálltak azokra a bizonyos hajókra.
Néztem a hullámokat és eszembe jutott Szophoklész gondolata: „Sok van, mi csodálatos, De az embernél nincs semmi csodálatosabb.” És valóban! Az ember az egyetlen ezen a bolygón, akit pusztán a kíváncsiság új utakra visz, az ember az egyetlen, akit hajt a megismerés vágya, akiben benne van a pezsgés, akinek azt az ismeretlent meg kell, hogy érintse, meg kell, hogy érezze, meg kell, hogy kóstolja, le kell, hogy írja, meg kell, hogy fejtse titkait. Az ember az egyetlen földi lény, akit a megértés vágya hajt.
Vélhetően igaz, hogy elvesztettük ama bizonyos harmadik, látó szemünket, vélhetően igaz, hogy eltévedtünk, más útra léptünk és megyünk, akarunk visszajutni a Teremtőhöz, de akkor is csodálatos, hogy nem adtuk fel soha!
Én azt mondom, hogy ezen az úton is menni kell, mert az anyagi felfedezés vágya és a Teremtőhöz való visszatérés legnagyobb óhaja mind-mind egyben és külön is a miénk. A megtapasztalás előfeltétele a megismerésnek és az elfogadásnak. (És ha ez igaz, akkor még nagyon sokáig maradunk e materiális világban…)
Ehelyütt álljon egy régi kedvencem bevezető jelente is, a megértés kedvéért: