Bárhova fordulok, nehézségekbe ütközöm. Töröm a fejem egy jó ötleten, megoldáson, de nem igazán jön az ihlet. Esélyt adok a szerencsének, de Fortuna istennője nem néz a szemembe.
Bújom az internetet, de valahogy nem jön a szikra, nincs semmi, amely azt sugallná, hogy megtaláltam volna a bölcsek kövét. A különböző reklámok, hirdetések túl szépnek tűnnek ahhoz, hogy igazak legyenek, nem jön szembe semmi, ami ígéretes volna. Keresem a világnak azt a problémáját, amit én tudnék megoldani, keresem azt a piaci rést, amit én tudnék „betömni”. Keresem a világnak azt a sebét, amelyre esetleg én tudnék gyógyírt nyújtani.
Zuhanok, egyre mélyebbre. Nem látom azt, hogy merre volna a kiút. Még mindig hiszek abban, hogy a fejem a megoldás, és irányítani akarok, de minél görcsösebben ragaszkodom, annál inkább kezelhetetlenné válnak a dolgok. Van a mondás, hogy aki sokat szorít, az keveset markol. Nos én pont itt tartok most…
Eszembe jut a Dune film, amikor – menekülés közben – Paul Atreides ornithoptere belemegy a viharba. Nincs kiút, hiszen a vihar szétszedi a gépet… és akkor jön a megoldás, egyszerűen csak elengedi a kormányt és hagyja, hogy a gépet a szél, a vihar vigye. Ugyanez a megoldás akkor is állítólag, ha az embert az örvény a mélybe húzza le. Hagyni, engedni kell. Valószínűleg még szenvedni fogok egy kicsit, de lassan elengedem, remélem, hogy elengedem.
Hihetetlen az ellentét… egyik oldalról szokás volt mondani, hogy a kemény munka meghozza a gyümölcsét… de vajon minden munka? Mi van akkor, ha nem a saját életúton vagyunk, mi van akkor, ha más ösvényen járunk, nem pedig ott, ahol valóban kéne? Mikor tudjuk azt, hogy a jó ösvényen járunk?
Igazából ezen kérdésekre az egyéniesített válasz lenne az igazi piaci rés, de sajnos erre nem más, csak mindenki magának tud válaszolni…