Csokonai Vitéz Mihály A reményhez című versében magát a reményt a következők szerint foglalta össze:
„Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!”
De mi is a remény? A remény az abban való bizalom, hogy a tényleges körülmények ellenére az eredmény jobb, más lehet. A remény isteni erő, hiszen vesztett helyzetben ösztönzi az embert arra, hogy olyan plusz erőforrásokat mozgósítson, amelyek képesek lehetnek az elkerülhetetlen megváltoztatására.
A remény lényegében a hit abban, hogy lehet még változtatni. A remény – ha az ember jól fogja fel – hatalmas teremtő erő, mantra, amely segítségével megváltoztatható a megváltoztathatatlan.
A remény a transzcendens határa, a mezsgye a fizikai valóség és a spiritualitás között. Olyan erőket hivatott behívni, megidézni, amelyek alkalmasak lehetnek a fizika törvényeinek megváltoztatására.
A remény egy kapu, egy ablak az Örökkévaló kegyelméhez, a transzcendens lehívásához a fizikai létbe.
Fontos ugyanakkor, hogy bár a remény erőt adhat, de nem alapulhat hamis képzeten, tétlenségen. A reményhez mindig kell, hogy társuljon az emberi szándék és akarat és a hit, hogy még sikerülhet.
A reménytelen és hitehagyott ember önmagát, a Transzcendenshez való kapcsolódását adja fel és merül el az anyag pusztuló világában. A remény csak akkor működhet, ha benne van, ha hordozza az isteni szikrát és nem kísérti feleslegesen az isteni teremtést és akaratot. A vak remény ezt a töltetlenség állapotát jelenti, a hittel és erővel megáldott remény ellenében.
Hiszek abban, hogy a remény képes ott is erőt adni, ahol már a fizika törvényei szerint nem kellene, hogy legyen semmi, energia születhet belőle úgy és akkor, amely felülkerekedik az anyag valóságán. A remény a határ, a vékony mezsgye a két világ között és csak rajtunk múlik hova esik az utolsó lépés.
Ahogy Az ember tragédiájában a Jóisten maga nyilatkoztatja ki: Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!