Már gyermekkoromban szűknek éreztem a várost, ahol születtem és felnevelkedtem annak ellenére, hogy remek hely, fantasztikus lehetőségekkel. Minden vágyam az volt, hogy világot lássak, kipróbáljam magam minél messzebb az otthontól. Volt bennem főleg egy olyan érzés, hogy messze innen „kolbászból van a kerítés”, illetve, ha elmegyek, akkor sokat fogok látni és tapasztalni. Ezen vágyamat a gyermekkoromban hallott mesék is ihlették és erősítették, a legkisebb fiú útjai a magyar népmesék világából, illetve Karl May művei, különösen a Winnetou.
Az élet úgy hozta, hogy valóban külföldön élek már több mint egy bő évtizede, azt gondolom, hogy láttam és látom a világ olyan részeit is, amelyet otthonról, közelről legalábbis keveseknek van lehetősége. Viszont ahogy öregszem egyre inkább arra jövök rá, hogy az élet – lényegét tekintve – mindenhol ugyan olyan. (Nyilván nem ide értve az abszolút háborús és egyéb rendkívül nehéz övezeteket…)
Nem igaz az, hogy messze az otthontól – és itt most idézet – minden csak játék és mese, az emberek a világ bármely pontján ugyanolyan emberek ugyanazokkal a hibákkal és erősségekkel. Valahogy az egyensúly itt is meg van. Minden helynek meg van a maga varázsa és szépsége, az a különlegessége, amely máshonnan hiányzik.
Azon is töröm a fejem, hogy azok a helyek, amelyek nekem újak, ahol én tanulni vágyok, az másnak ugyanazt a születési helyet jelenti, mint amit nekem jelent az én kis városom Magyarországon. Ahol én kitörni szeretnék, szabadságot és tudást keresek, az másnak kvázi ugyanaz a hely, ahonnan ki kéne törni, ahonnan világot kéne látni. Annyira hihetetlen, hogy minden mennyire relatív.
Néha elgondolkodom azon is, hogy mennyi minden marad(t) ki szeretett városkám életéből nekem, az ott maradottak mennyivel több gyökérrel rendelkeznek, mint én. Mennyire durva az, hogy egyszerre maximum egy helyen lehet lenni, és amit én „világlátással” töltöttem, azt már nem lehet visszahozni.
Félreértés ne essék, nem bánom az eddigi döntéseimet. És nem is lehet az egyes életeket ez alapján sem összehasonlítani. Minden élet és megtapasztalás ugyanolyan értékes és szükséges az adott személy szempontjából. A lényeg szerintem annak a kérdésnek a feltevése, hogy jó helyen vagyunk-e, a személyes élettörténetünket valósítjuk-e meg. Mert bárhogy is van és lesz, mindegyiknek meg van a maga előnye és hátránya is.
Önmagában az elmegyek és maradok között nincs értékbeli különbség, főleg úgy, hogy hiába megy el az ember a nagyvilágba, ha továbbra is igaz a mondás: Senki sem próféta a saját hazájában…