Elöljáróban hangsúlyozni szeretném, hogy itt most önmagáról az ítélkezés emberi természetéről szeretnék néhány gondolatot megosztani, nem kitérve arra, hogy mi van akkor, ha az adott személy egyébként képmutató módon járt el, vagy egyébként más miatt tarthatatlan magatartást tanúsított. Nem célom semmilyen minősítés csatolása, egyik oldalhoz sem. Csak egy pár kapaszkodót, lélekmorzsát kívánok „közkinccsé” tenni.
Az emberi természet sajátja, hogy nem akar szembenézni saját hibáival, sokszor elfordul valós énjétől, azt fel sem akarja ismerni, saját életének nehézségei miatt másokat kárhoztat. Bár ez önmagában megérne egy bejegyzést, de most azt hiszem ehelyütt annyi következtetés levonása elégséges, hogy ez az emberi tulajdonság az alapja annak is, hogy szeretünk (egészen pontosan szeretnénk) tökéletesek lenni anélkül, hogy bármit is tennénk. Azt hisszük, hogyha másokat lehúzunk, mások cselekedeteit, gondolatait, tetteit magunkhoz képest negatív színben állítjuk be, akkor mi ezáltal jobbakká válunk.
Az ítélkezés az egyik legjobb példa erre. Valamennyien hajlamosak vagyunk arra, hogy mások vélt vagy valós hibáit kiemeljük, akár fel is nagyítsuk, sokszor azért, hogy mi a magunk részéről a dolgokat megússzuk. Értékítéletet mondunk és persze nagyon szigorút mások cselekedetei tekintetében és természetesen arra is hajlamosak vagyunk, hogy a saját ugyanilyen vagy hasonló cselekedetinket nagyvonalúan elfelejtsük… Megbotránkozunk, ruháinkat tépkedjük mások „bűnei” miatt, azokon felháborodva, és játsszuk szerepünket, hogy mi mások, különbek vagyunk.
Elárulok most egy titkot. Mi, akik mindannyian megmártóztunk az anyagban, mi, akik e világmindenségben élünk, mi, akik mindannyian keressük helyünket a világban, szóval mi mindannyian emberek ugyanazok vagyunk. Amikor más cselekedetén megbotránkozunk, akkor valahol a lelkünk mélyén (fel sem ismerve saját hibánk lényegét) magunkat ostorozzuk és ha szembe mernénk nézni saját árnyoldalainkkal, rájönnénk, hogy mi hasonló tetteket akarunk, vagy tettünk is meg. Titkon valahol hálát is adunk, hogy nem mi buktunk le…
Ahogy korábban már mondtam, a társadalmi és mások megbotránkozása nélkül is mindenki viseli saját tetteinek felelősségét, ha nem itt és most, akkor majd máshol és máskor. De az tény, hogy minden elültetett mag – legyen az bármilyen is – ki fog kelni és le kell aratni. Ez az egyensúly, ami a világmindenség rendezője. Ezért is érdemes megfogadni a tanítást:
„Ne ítélj, hogy ne ítéltess. Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek meg; és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek.” (Máté 7:1-2.)