Még kisgyerek voltam, általános iskola alsó tagozata, amikor először találkoztam a halállal. Mármint nem én, hanem egy számomra nagyon fontos ember ment el, egyik pillanatról a másikra. A szüleim nem kerteltek, elmondták, hogy a számomra oly kedves emberrel soha nem fogok már ebben az életben találkozni, mert meghalt.
Az érzéseimre nem emlékszem, de arra határozottan igen, hogy aznap megállapítottam: a világ nem állt meg, semmi nem változott. Ugyanúgy volt felelés az iskolában, ugyanúgy siettek az emberek a munkájukat végezni, a metrók, a buszok és minden más változatlanul járt, nem állt meg semmi. Csak én álltam, értetlenül és tanácstalanul…
Aztán jött a temetés… és ott mindenki megbeszélte, hogy kivel mit is történt az elmúlt években, hogyan tanul a gyerek, milyen szemét a főnök a munkahelyen, stb…
Miért is mondom most ez el? Mert egy olyan kollégámnak, aki több mint tíz évet dolgozott a cégnél a héten volt a búcsúztatója. És mintha temetésen lettem volna megint. Az, hogy az az ember mennyi áldozatot is vállalt az évek alatt a cégért, szinte senkit nem érdekelt. Az sem érdekelt igazából sokakat, hogy a kolléga mit is fog később csinálni… a búcsúztatón többen az épp aktuális gondjaikat és bajaikat osztották meg a másikkal, ha az éppen ott volt és volt ideje eljönni…
A srác ma már nem jött dolgozni, és minden ment tovább… semmi nem változott igazán. Elgondolkodtató… Vajon az az ember a több mint tíz év alatt mennyiszer választhatta a cég érdekét, a saját előtt. Vajon az elvégzett túlórák és embertelen műszakok megérték? A cégnek biztos… de vajon az ő családjának? Vajon az ő álmainak? Vajon mennyi vágyáról, tervéről mondhatott le, így utólag nézve majdnem a semmiért?
Na ezért mondom azt, hogy nyilván végezd el a dolgod tisztességesen, de tudd, hogy az időt nem adja vissza senki, az elvesztegetett álmok és vágyak nem hozhatók vissza, nem élhetők meg ismét… és nem is pótolhatók…