A boldogság művészete című könyvében a Dalai Láma a közönséghez fordulva így kezdte beszédét: „Azt hiszem a legtöbbjükkel most találkozom először. Ám számomra nem nagy különbség, ha régi vagy új barát az illető, ugyanis szilárdan hiszem, hogy egyformák vagyunk: mindannyian emberi lények. Természetesen, lehetnek különbségek a kulturális hátterünkben vagy életmódunkban, különbözhet a hitünk, a bőrünk […]
Még kisgyerek voltam, általános iskola alsó tagozata, amikor először találkoztam a halállal. Mármint nem én, hanem egy számomra nagyon fontos ember ment el, egyik pillanatról a másikra. A szüleim nem kerteltek, elmondták, hogy a számomra oly kedves emberrel soha nem fogok már ebben az életben találkozni, mert meghalt. Az érzéseimre nem emlékszem, de arra
Amikor vitába szállunk valakivel és meg akarjuk győzni a magunk igazáról, akkor azt gondolhatjuk és azt hihetjük, hogy nekünk és csakis nekünk van igazunk. További problémát jelenthet, ha azt látjuk, hogy a másik ész érvekkel nem meggyőzhető. Ekkor ugyanis hajlamosak vagyunk az egész diszkurzust érzelmi alapokra helyezni, ahol hitté, dogmává válhat saját véleményünk megőrzésének
