Az élet úgy hozta, hogy születési helyemről elkerültem egy nagyvárosba és sokáig úgy nézett ki, hogy ott is fogok maradni. Nagyon tetszett az a város, de a napok egy idő után rutinná alakultak, a felfedezés vágya alább hagyott (klasszikust idézve: „Ej, ráérünk arra még!”) és csak a bejáratott útvonalak maradtak. De ezeken az utakon sem figyeltem semmire, kizárólag annyi kellett, hogy a szokásos A pontból B vagy C pontba érjek. Valahogy annyira természetesnek és magától értetődőnek tűnt a változatlanság (és ezzel együtt a felfedezés lehetőségének állapota), hogy az lustává, halogatóvá tett. Aztán egyszer csak úgy lett egyik pillanatról a másikra, hogy költözni kell… és akkor hirtelen, amikor már előbb csak hónapok, utána már csak hetek maradtak hátra, megjött az életembe a kapkodás, de sokkal inkább a bűntudat. A bűntudat amiatt, hogy nem használtam ki az időt, az időt, ami nekem adatott. Az érzés szívbe markoló volt és fájdalmas. Fájt azzal szembesülni, hogy éveket vesztegettem el, a felkínálkozó lehetőségekkel nem éltem.
Ezzel a szinte tényleges traumával a hátam mögött olvastam el aztán évekkel később Paulo Coelho Egy mágus naplója című könyvét. A könyv a maga egészében megfogott és ajánlom mindenkinek, de volt egy rész, amely a bűntudattal, az elszalasztott létezés megélésével foglalkozott.
A könyv tartalmát nem lespojlerezve egyetlen momentumra, a halállal kapcsolatos gondolkodásra kívánok itt és most rávilágítani. A haláltól a legtöbb ember fél és retteg, pedig – ahogy azt Coelho megállapítja – a halál az emberi faj legnagyobb barátja.
Az ember ugyanis az az egyetlen, jelenleg ismert élőlény, amely tudatában van saját földi életének végességével, mélyen, az első pillanattól érzi, hogy minden ember sorsa egyben osztozik: mi mindannyian meg fog halni.
A halál tehát motiválja az embert arra, hogy a rendelkezésre álló idejét, magát a LÉTEZÉST valóban megélje, és arra sarkallja, hogy valóban éljen ezzel a páratlan lehetőséggel.
Gondolj bele! Hányszor nem tettél meg dolgokat attól való félelmedben, hogy mit szólnak majd az emberek… hányszor halogattál utazást, olvasást, koncertet, bármi mást azzal a címszóval, hogy ráérünk arra még…
Van egy rossz-jó hírem… az időd nem végtelen, sokkal inkább véges. A végesség (a halál tudata) pedig arra motiváljon, amit Coehlo így fogalmazott meg: „… az én igazi Halálom, barátom és tanácsadóm, aki többé nem hagyja, hogy életem egyetlen napján is gyáva legyek. Mostantól fogva többet fog nekem segíteni… Nem fogja engedni, hogy későbbre halasszam mindazt, amit most megélhetek. Nem fogja hagyni, hogy megfutamodjak az élet harcai elől, és segíteni fog… Soha többé, egy pillanatig sem fogom nevetségesnek érezni, hogy bármit megcsináljak.”