Ahogy korábbi bejegyzésemben idéztem a Dalai Lámát, végső soron mi mindannyian egyek vagyunk, összeköt bennünket, hogy emberi lénynek születtünk. Már önmagában ez a tény kellene, hogy megalapozza a kölcsönös tiszteletet.
Nem is olyan régen találkoztam egy régi, általános iskolai osztálytársammal. Sokat beszélgettünk és elmondta, hogy mennyire jól esett valami tőlem régen, évekkel ezelőtt. Őszinte leszek, nem is emlékeztem rá, hogy én bármit is mondtam, tettem volna. És ekkor jött bennem a felismerés…
A mindennapok során, a családban, a kollégák, barátok vagy pusztán az idegenek irányába mit adhatok át? Ami nekem csak egy pillanat, vagy szokásos, begyakorolt mondat, gondolat vagy mozdulat… vajon, hogy csapódhat le a másikban? Vajon hány embert bánthattam meg esetleges felületességemmel, durvább kiszólásommal, azzal a ténnyel, hogy idegesen, bár nem szándékosan, de bántóan fordultam felé?
Ha ott lettem volna ténylegesen akkor a pillanatban és valóban a másikra figyelek – feltéve, hogy valóban nincs bennem bántó szándék – akkor ezek a fájdalmak a másikban nem alakultak volna ki… nem okoztam volna vélhetően sérülést.
Egyszer olvastam valahol, hogy az ember az egyetlen ismert lény, amely hajlamos rá és képes arra, hogy a másik szenvedésében örömét lelje, és ez az, ami igazából a gonoszság. De mikor lehet a másik fájdalmának, szenvedésének örülni? Nyilván csak akkor, ha nem tiszteletem, nem tartom tiszteletre méltónak.
Ha már itt tartunk… vajon magunkat tiszteltjük? Hányszor volt veled is Kedves Olvasó, hogy mondjuk azt mondta az orvos, hogy két hétig szedd az antibiotikumot, de Te amint jobban lettél jóval előbb abba hagytad… vajon tisztelted (szeretted) magad annyira, hogy ne árts az egészségednek?
A tisztelet alapja véleményem szerint a szeretet, ami tényleg az ember sajátja.
Mennyire fantasztikus és egyedi teremtmény az ember?! Egyszer tud szeretni és gyűlölni, teremteni és pusztítani, tisztelni és megalázni… és mindezt saját akarata szerint…