Reggel bicikliztem befele és azon aggódtam, hogy mikor szakad rám az ég. Tekertem nagyon, amennyire csak tudtam. A város kvázi beállt, iskolakezdés és társai miatt. Ebből adódóan elég kaotikus az egész, főleg, ha még útlezárással is találkozik az ember.
Ahogy így tekertem befele, elkalandoztak a gondolataim. A sorban láttam gyönyörű, vágyaim netovábbját jelentő autókat, felettem volt, hogy helikopter szállt el és igen, voltak olyan elektromos biciklik is, hogy csak úgy csorgattam a nyálamat.
Nem hiszem, hogy az irigység lett volna bennem, de elgondolkodtam, hogy milyen lehet a mások élete. Milyen jó volna most a Tesla kormányát fogni, helikopterben várni a leszállást és a limót, hogy begördüljön értem, illetve, hogy mennyivel is lehetne egy vadonat új VanMoof biciklivel döngetni.
Gondolataim tovább kalandoztak. Vajon milyen élete lehet azoknak az embereknek, akik ilyen eszközöket használnak? Vajon mennyivel lehet másabb az enyémhez, vagy épp azé a hajléktalanéhoz képest, aki a metróállomás előtt próbál pár órát pihenni, a világosság biztonságában. Vajon milyen lenne minden életet megélni, minden személy helyett az ott és akkort megtapasztalni?
Töprengtem a megtett kilométerek során. Igen, az egyik részem szívesen megélné a mások ott és akkor pillanatait, de biztos vagyok benne, hogy nekem az az élet a legjobb, amit én élek. Nekem nem mások, a mindenki életével, hanem a saját létezésemmel kell foglalkozni. Azt kell valóban megélni, tartalmasan és úgy, mintha minden nap az utolsó volna. Felfogni végre az értékét és megélni azt, a maga teljességében.