Most jártam a szülővárosomban és esténként róttam a régi, egykor megszokott és jól bejáratott útvonalakat. De volt egy nagy különbség: most nagyon néztem és mindent próbáltam megfigyelni. Néztem a turisták érdeklődő tekinteteit, aprólékosan megvizsgáltam a boltosok arcát, az idős nénik tekintetét és persze azt is próbáltam megfejteni, hogy én magam belül mit érzek.
Vágytam arra, hogy ahogy sétálok, szembejön egy ismerős arc, egy rég elfelejtett barát, egy volt kolléga, vagy bárki, aki arra az emberre emlékeztetne, aki egyszer én voltam. Feszült voltam a bennem égő vágytól és ez egyébként zavaró volt abban, hogy ténylegesen oda tudjak figyelni arra is, hogy pontosan hol járok. Pihenni, kikapcsolódni akartam, a régi emlékeket feleleveníteni, de nem ment. Megöltem a pillanatot.
Nem találkoztam senkivel sem, nem történt semmi, ami a régi emlékeket megindította volna. Már nagyon szomorú voltam, amikor egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy bár nem ismerek senkit, nem jön szembe senki, de van egy új város. Azaz újak benne az emberek, újak a beszélgetések és újak a gondolatok. Új barátságok és új arcok köszöntik egymást, régi ismerősként.
Amit megtapasztaltam, az nem igazságtalan, nem is szomorú. Egyszerűen a mérleg másik nyelve. Édesapám nagyon bölcsen és egyszerűen tudta és tudja megfogalmazni az élet nagy igazságait, az ide vonatkozó passzus pedig így szól: egy seggel nem lehet két lovat megülni.
Nem a szeretett városomban élek, és nemcsak én, de maga a város is változik. Azok az emberek, azok az életek, amelyeket én ott hagytam anno, napról napra – ahogy én is – apránként, de változtak. A sok apró változás pedig egy teljesen más irányt szabott annak az útnak, amit én régen ismertem.
Ez a felismerés megnyugtató volt és rájöttem: nekem nem a régit kell keresnem, mert az már nincs. Sokkal inkább azt kell, hogy nézzem mi mennyire más és újult meg vagy épp tűnt el a sok-sok apró változás eredményeként.
Azt is értem már, hogy anno valóban a város része voltam, és felmerül bennem a kérdés: ahol most élek, ott valóban ott vagyok, valóban élek? De ez már megint egy másik választás, de nem másé. Csakis az enyém! És ezt megint nagyon jó volt felismerni és megérteni.