Észrevettem magamon, hogy szorongok. Szorongok és aggódok, mert a kiadások csak jönnek és jönnek, ugyanakkor félő, hogy a bevételek csökkenni fognak.
Önmagában attól, hogy ezt megfogalmaztam, már jobban érzem magam. Jobban érzem magam, mert felsejlik bennem, hogy vannak olyan pontok, amiken nem tudok változtatni, akkor sem, ha a fejem tetejére állok. Attól is jobban vagyok, hogy a problémát legalább megfogalmaztam, felismertem, bevallottam magamnak legalább azt, hogy félek.
A félelem nem vezet sehova, már ezt is érzem. Azon, ami volt nem tudok már változtatni, azon, ami lesz, az meg még messze van. A jelent viszont én kell, hogy alakítsam és nem a félelmem. Mert a félelem a legrosszabb tanácsadó. Lebénít és áldozatot csinál belőlem és mindenkiből.
A félelmem kapcsán tényleg azt érzem, hogy önmagamba fordít vissza, rémtörténeteket mesél és magamba zár. Ahelyett, hogy kifele nyitnék, a világra. A félelem elbátortalanít, gyengévé tesz, lehetetlenné teszi, hogy önmagam legyek. Nem engedi be a megoldást, bezár és zárkába temet.
Hiszek abban, hogy a félelem tanít. Tanít arra, hogy higgyek. Higgyek Istenben, higgyek magamban és higgyek abban, hogy mindennek oka van. Oka van annak, hogy félelem tárgyával nekem kell, hogy szembe nézzek, legyen az bármi is.
Hiszek abban is, hogyha a félelmem legyőzöm és cselekszem, akkor azzal erősebb és életképesebb leszek, hosszabb időt tölthetek még a csodában, amit életnek hívunk. A félelem tanít is, mert ahol ott van, ott az elfogadást még erősíteni kell.
El kell tudunk ugyanis fogadni azt, hogy vannak olyan dolgok, amiken mi nem tudunk változtatni, azokkal együtt kell, hogy éljünk, meg kell, hogy barátkozzunk. De ha a körülményeket el tudjuk fogadni, akkor azokat akár a saját javunkra is tudjuk fordítani. Nem mindig, de az biztos, hogy mindig érdemes megpróbálni.
A félelem is csak egy érzés, amely akár tanító is lehet. Ezt próbáljuk megragadni, és ha magunkban változunk, akkor a világ is változik körülöttünk. Mert ami bent, az kint, ami fent, az lent… de ez már egy másik történet…