Shakespeare fentebb idézett híres mondata egybeesik Gabriel García Márquez megfigyelésével, miszerint „Minden embernek három élete van: egy nyilvános, egy privát és egy titkos.”
Miért játsszuk szerepeinket? Miért nem tudjuk megmutatni azt, hogy kik is vagyunk és mit is szeretnénk a másiktól, a világtól?
Azt hiszem azért, mert félünk. Félünk attól, hogy mit szólnak majd az emberek. Félünk attól, hogy mit szólnak majd a szomszédok, a falu, a város, az ország népe. Félünk attól, hogy a társadalom kivet majd magából, hogy egyedül maradunk… De milyen élet az, amely nem önazonos? Milyen élet az, amelyben félni kell attól, hogy megszólnak?
Az ember meg akar felelni az elvárásoknak. Ez azzal is jár, hogy önmagával sincs tisztában, nem tud és nem is akar sokszor magára nézni. Sokszor azzal sem vagyunk egyenesbe, hogy tényleg mit is akarunk, hiszen a sok-sok színészet között elveszünk, igazából magunkat sem ismerjük.
Nem tudjuk azt, hogy gondolatainkat és cselekedeteinket milyen mechanizmusok irányítják, mik azok a körülmények, amelyeket nem is mi viszünk, hanem generációkon átívelő módon nyomják vállainkat.
Kérlek állj meg egy pillanatra, csak magadban és válaszolj őszintén. Mit nem teszel meg attól tartva, hogy mit szólnak majd az emberek? Majdnem biztos vagyok benne, hogy igazából nem tudsz igaz és valós választ adni rá, mint ahogy arra sem, hogy ki is vagy valójában. Ne aggódj, ezzel mi mindannyian ugyanígy vagyunk. Ezért kell az, hogy kicsit jobban megismerjük önmagunkat.